A tanári asztal másik oldalán
Visszaemlékszem 1990 szeptemberére, amikor először léptem be a Bánki kapuján:
kicsit szorongva az új iskola, új osztálytársak és új tanárok miatt. Ha akkor
valaki azt mondja, hogy egy szűk évtized múlva én itt fogok tanítani, szerintem
menten orvosért kiáltok.
Milyen érzés abban a középiskolában tanítani, ahol az ember érettségizett? Furcsa, az biztos. Amikor először tanárként léptem át az iskola kapuját, eszembe jutott az a bizonyos szeptember, de hamar szertefoszlott az ábrándozás, mert jöttek a 9. évfolyamos gyerekek, akiket már az első órán fel kellett világosítani néhány illemszabályról. Az első óra huszadik percében mondtam ki először: „bezzeg a mi időnkben”… Hirtelen úgy éreztem, hogy éveket öregedtem az eltelt pár perc alatt.
Sok minden megváltozott az iskolában 1990 óta: új tantermek, forfa épület, új számítógépek, szerszámgépek. De ami igazán lényeges az az emberi erőforrás: tanárok és diákok. Tényleg ennyire megváltoztak volna a gyerekek azóta, hogy leérettségiztem? Jogos a „bezzeg az én időmben” kezdetű mondóka? És vajon a tanári kar is más húrokat penget? Egy görög mondás szerint kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Minden változik tehát és ez igaz a Bánki iskolára is.
Más volt a helyzet 1990-ben, másként viselkedtünk mi diákok és másként a tanárok is. Persze félreértés ne essék akkor is megvoltak a stiklik, diákcsínyek. Mi sem tudtunk felkelni az akkor még 7,05 perckor kezdődő első órára. Elkéstünk, sőt cigi is „ment” a tanműhely eldugott sarkában. Ittunk az osztálykiránduláson, a hátuk mögött szidtuk a tanárokat is. Gyártottuk a puskákat is - igaz, nem lézernyomtatóval és szövegszerkesztővel, mint manapság.
Ha valaki abban az iskolában kezd tanítani, ahol tanult, abba a helyzetbe kerül, hogy hirtelen kollégái lesznek a volt tanárai. Még mielőtt valaki felsír a nevetéstől és megállapítja, hogy ehhez a kijelentéshez azért nem kellett sok ész, szeretném leszögezni, hogy ez a váltás nem egyszerű. És persze itt nem csak arra gondolok, hogy hirtelen tegezni lehet valakit. Tessék elhinni, hogy el kellett telnie jó pár hónapnak, amire kollégaként tudtam fordulni a volt tanáraimhoz. Szerencsére abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy mindenki segítő kezet nyújtott és hamar sikerült átlendülni a kezdeti feszengésen. Persze azokkal a tanáraimmal, akikkel lazább volt a viszonyunk, sokkal könnyebb volt a váltás: a volt történelem tanárnőmmel a mai napig emlegetjük a kockás füzetemet, ahova az elszólásait gyűjtögettem négy éven keresztül.
Manapság is sokszor kuncogok magamban, amikor a jelenlegi tanítványaim szidnak egy-egy kollégámat: „elvette, összegyűrte, beírta, karót adott” no igen, ő szokott ilyet, már ezelőtt 15 évvel is… Jelzem a gyerekek is szoktak kuncogni, amikor megnézik az első emeleten a tablót: „… jaj, milyen jó fej VOLT a tanár úr…” Persze 15 évvel fiatalabban és 20 kilóval könnyebben nem nehéz…
A nyáron megtartotta a régi osztályom a tizennegyedik éves találkozóját. Miért tizennégy? Ja kérem, most értünk rá megszervezni. Elég az hozzá, hogy a volt osztálytársak kedvesen mosolyogtak az általam mesélteken. Egyikük megjegyezte, hogy azért beülne egy órámra és megnézné mit „alakítok” ebben a szerepben. Csendesen mondom, az első akkreditált osztályban, tanítottam egy volt osztálytársat. Hát mit mondjak? Voltak pillanatok, amikor nevetésbe fulladt az óra.
Néha, amikor a csillagok állása sem kedvező és a gyerekek is bolondabbak a sokévi átlagnál, elgondolkodom: megéri? Érdemes csinálni? Mertem én így viselkedni? Aztán elhessegetem a kérdést és megemelem 15 decibellel a hangerőt, hátha sikerül átadni valami kis tudást…