A magyar tanárom mindig azt tanította, hogy egy igazán figyelemfelkeltő és frappáns bevezetés veheti rá az embereket arra, hogy elolvassanak valamit. Az én történetem nem azért különleges, mert a Bánki adta a kezembe azt a szakmát, amiben egy életre örömömet lelhetem, és tőlem tényleg hiába várja bárki, hogy a közgazdaságtan szépségeiről írjak hosszú pátoszos litániát. Őszintén szólva nem is gondolom, hogy ez lett volna a felkérő célja. Erről szinte bármelyik volt évfolyamtársam tudna írni, akik remek szakemberek lettek. Én csak arról tudok írni, hogy miként adott nekem a suli és a tanárok lehetőséget, hogy valóra válthassam az álmaimat.
Egy kicsit furcsa érzés nekem eleget tenni egy ilyen felkérésnek, hogy mint „vén diák” írjak az évkönyvbe, elvégre még csak 25 éves vagyok. 1997-ben kezdtem meg tanulmányaimat a Bánki Donát Szakközépiskolában – mondjuk ez már több mint, 10 éve volt, lehet hogy mégis jogos a felkérés – Az általános iskola befejezése után nem volt konkrét elképzelésem arról, hogy mit is szeretnék csinálni „ha nagy leszek”, szerintem ezt 14 évesen nagyon kevesen tudják. A közgazdaságtanról még csak fogalmam sem volt, de abban biztos voltam, hogy nem szeretnék gimnáziumba menni. Egy kicsit világot is akartam látni, szóval így esett a választás a Bánkira, és természetesen kollégista lettem.
A középiskolai éveim alatt nagyon sok tapasztalattal és tudással gazdagodtam, az iskola falai között, és szépen lassan kialakult az is hogy mit szeretnék csinálni a jövőben. A Bánkiban eltöltött évek alatt rájöttem, hogy a közgazdaságtan nem igazán áll hozzám közel. Nem egyszerű az élet 16 évesen mikor az ember azt már tudja, hogy mit nem akar csinálni, de arról még mindig fogalma sincs, hogy akkor „mi leszek, ha nagy leszek”.
Szóval mikor rájöttem, hogy teljesen humán beállítottságú vagyok, akkor jött egy frissen végzett történelem szakos tanár az iskolába. Pontosabban négy tanár jött, de miket csak kettő tanított. Fiatalok voltak, látták bennünk a jövő nemzedékét és fel is szerették volna pezsdíteni az iskolai életet, összekovácsolni a közösséget. A mi töri tanárunk ráadásul olyan, ide nekem az oroszlánt típus volt – nem foglalkozott azzal, hogy egy szakközépiskolában az a legfontosabb, hogy megfelelő szakembereket képezzenek, akik a munkaerőpiacon el tudnak helyezkedni, mert versenyképes a tudásuk – viszont pontosan tudta azt is, hogy a közgáz miatt reálspecifikus az órarendünk, ami mellett a továbbtanulás szempontjából esélyünk sincs, ha nem ezen a vonalon akarunk tovább menni. Ő azt mondta, nekem hogy amilyen fejlett az igazságérzetem nyugodtan továbbtanulhatnék jogi pályán. Ja, gondoltam magamban, sok esélyem van közgázról jogra felvételizni, de az tény, hogy a jog legalább érdekelt. Aztán azt mondta, tart felkészítőt, ha van érdeklődés. Önállóságot követelt meg, nem volt gügyögés, mindenki tanult, aztán tesztet írtunk. Arra már nem emlékszem pontosan mennyien kezdtünk, de tíz fő alatt volt a létszám, csupa olyan ember, aki nem közgázos irányba szeretett volna továbbtanulni, kapott egy esélyt, hogy sikereses felvételi vizsgát tegyen. Mert akkor még volt felvételi, ami speciel a jogra nem volt éppen egyszerű. Két évig csináltam a töri felkészítőt, írtam a teszteket rendületlenül, pedig már senki nem járt, csak én. Mikor negyedikes lettem el kellett kezdenem a magyar felkészítőt is, amit szintén az iskola egyik tanára vállalt el. Mellette szavaló versenyekre jártam, és színjátszó körbe, amit az iskola könyvtárosa szervezett. Minden időm be volt osztva, de nem jelentett problémát, mert azt tehettem, amit szeretek. Egyébként ebben a két évben kitűnő tanuló voltam, tehát amellett, hogy a 14 évesen hozott rossz döntésem miatt olyat kellett tanulnom, ami annyira nem érdekelt, attól még azt is megtanultam, „csakazértis” megtanultam. De ami igazán fontos az, hogy mellette a suliban biztosítva volt, hogy az érdeklődésemnek megfelelően töltsem a szabadidőmet.
A történethez hozzá tarozik, hogy érettségi után 18 évesen sikeres felvételi vizsgát tettem, az ország összes jogi karára felvettek volna a pontszámom alapján. 23 évesen pedig, 2006. júniusában ledoktoráltam, majd 2006. október 1. napjával – több mint 50 jelentkező közül – választottak ki és a Magyar Köztársaság Ügyészségének szervezetrendszerében dolgozom. 2009. októberében kezdhetem meg a szakvizsgákat.
Összességében tehát nagyon sok mindent köszönhetek a Bánkinak és a tanáraimnak. Egyrészt azt, hogy nem kellett közgazdász szakemberré válnom, mert akkor soha nem tudtam volna szeretni a munkámat. Azt, hogy a tanáraim elhitették velem, hogy csak azzal történnek kivételes és nagy dolgok, aki mer nagyot álmodni és aztán menni az úton akkor is, ha már csak egyedül van és akkor is, ha nagyon nehéz minden téren teljesíteni, mert nem a cél elérése a legfontosabb, hanem az út amely oda vezetett. Végül pedig már csak egy Paulo Coelho idézetet szeretnék még megosztani veled kedves olvasó – légy akár tanár, akár diák – „Tanítani annyi, mint megmutatni a lehetőséget. Tanulni annyi, mint élni a lehetőséggel.”