Szakmunkásképzés egykor
Manapság arról szólnak a hírek, hogy fejleszteni szándékozó iparvállalatok
keresnek jó szakmunkásokat, de a munkanélküliek közt nem találnak kellően
képzetteket. Csodálkozom ezen, hogyan juthattunk ide. De ahelyett, hogy a jelen
helyzetet vizsgálnám, szívesebben emlékszem vissza iskolánknak egy olyan
korszakára, amikor a szakmunkásképzés a megfelelő helyén volt, és jól
teljesített. 1963-ban lettem a MüM 300.sz. ajkai ipari szakmunkásképző
iskolájának számtan tanára. A gyakori változtatásokkal zaklatott tanoncoktatás
akkoriban éppen egy viszonylag konszolidált korszakát élte. Érdekes, jól
konstruált, elismert szervezet volt ez. Én gimnázium felől érkezve itt
ismerkedtem meg a nagyüzemek lebilincselő világával. És eme világban az
olajozottan működő ipari szakmunkásképzéssel. Most tehát nosztalgiázom egy
kicsit a hatvanas évekről.
A gyerekek az ajkai nagyüzemek tanulói voltak, amelyek saját tanműhelyeikben biztosították a gyakorlati képzést a korábban alkalmazásukban lévő, de ekkor már zömmel az iskolához tartozó szakoktatók útján. Többek közt a hőerőmű, timföldgyár, Videoton, autóbuszüzem, áramszolgáltató és hát a gyöngyszem, az üveggyár. A bányákhoz kötődő szakmákat a csingeri 301.sz. „vájáriskolá”-nak hívott testvérintézményben tanították. De a bányászat tisztelete az egész várost áthatotta, nálunk a „Jó szerencsét!” volt a bevett köszönés.
A képzés a szakmai gyakorlatnak adott nagyobb teret. Első- és másodéven négy nap üzemi tanműhely, két napi iskola. Harmadéven öt nap a gyakorlat immár kinn az üzemben, egy nap az iskolai elmélet, ám ez nyolc órában.
Az iskolában szakmai elmélet, szakrajz, anyagismeret, számtan, magyar, történelem és testnevelés órák voltak. Hat tanárnak volt egy-egy saját terme, többé-kevésbé szaktanterem jelleggel berendezve. A tanulók vándoroltak egyik tanár terméből a másikéba. Sok tanuló járt hozzánk a városból és környékéről, a boldogulásnak a kétkezi szakmai munkával járó útját választva. Egy tanár két osztályfőnökséget is vitt, többnyire tiszta profilú, egyszakmás osztályokat, harminc körüli létszámmal.
A közismereti órák az általános iskolában szerzett tudás felfrissítését, szinten tartását jelentették. Nem gondolom, hogy nélkülözhetetlenek voltak, de szellemi edzésként jó hatásuk lehetett. Számtanból némi többletet a Pitagorasz-tétel és a szögfüggvények jelentettek. (Még a logarléc kezelése is szóba került, azt hiszem ennek jelentőségét feleslegesen eltúloztam. Nem is volt eredménye.) Szép sikerekkel járt viszont az iskolai sportfoglalkozás, jó versenyzőket neveltek a lelkes tanárok.
A szakelméleti órák egy részét tekintélyes üzemi műszaki dolgozók adták. Főmérnökök, üzemvezetők jöttek szívesen hozzánk heti néhány órát tanítani. És persze a szakmunkásvizsgák súlyát is növelte a közreműködésük.
A taníttatás nem jelentett anyagi terhet a szülők számára. Az üzemektől ösztöndíj járt, az iskolától ingyen kaptak jellegzetes piros borítójú tankönyveket egyévi használatra. A társadalmi háttér is kedvező volt, szakmunkás apa szívesen adta inasnak a fiát. A tervgazdálkodás korszakában az elhelyezkedés sem jelentett gondot.
A tudás eme fellegvárát akkoriban egy toldott-foldott, lepusztulóban lévő, bontásra ítélt épület, egykori takarékpénztár jelentette. Komfort nélkül – pottyantós árnyékszék az udvar végén. Bontás előtt már egerek is futkostak a tantermekben az olajos padló lyukai közt. Az épület mai szemmel kiábrándítónak mondható, de már nem költöttek rá, hiszen érlelődött egy szép új iskola létrehozása. A mostoha körülmények ellenére az oktatás színvonalára nem lehetett panasz.
Az elméleti és a gyakorlati foglalkozások kora reggel, hat órakor kezdődtek egy időben a műszakváltással. Ugyanis a tanulók csak a környékről a városba ingázó munkás-tömegekkel tudtak bejárni. Bizony voltak gyerekek, akiknek hajnali négy órakor kellett kibújni az ágyból, hogy elérjék a „fakaruszt”, a vonatot. Ők az iparosítás kis hősei voltak, így emlékszem rájuk.
Szívesen látogattam az üzemi tanműhelyeket, szemmel láthatóan oldottabb volt a légkör, mint a tanórákon. Mégis azt kell mondanom, hogy az iskolai fegyelmezett magatartást is a szakoktatók igényessége és szigorúsága alapozta meg. Nem járta gorombaság, testi fenyítés, az oktatók példamutatása, emberi tartása nevelt. Többek közt az élő legenda: Első Keresztély az üvegcsiszolás iránti rajongásával, művészi munkáival varázsolta el tanítványait.
A végzősöknek a gyakorlati vizsgán kívül vizsgaremeket is kellett készíteniük. Az üvegcsiszolóknál ez valódi értékteremtő alkotást jelentett, azonban némelyik szakmában több-kevesebb megalkuvással járt valami önálló produkciót vinni az iskolába. Ezt a bizonytalanságot kihasználva igyekeztünk a témát szemléltető eszközök készítésének irányába terelni. Nem igazán sikeresen. Végül is az ilyesmire alkalmatlan szakmáknál meg is szűnt ez az elvárás.
Érdekes színfolt az iskola palettáján az érettségizettek kétéves szakmatanulása. Nálunk csak szakelméleti órákat hallgattak, nem épültek be az iskola életébe. Mégis, ez a sikeres forma állta ki legjobban a szakmunkásképzés későbbi viszontagságait.
A képzés színvonala az igényeknek megfelelő. Az elmélet-igényesebb esztergályos és villanyszerelő szakmára felvételi vizsgával lehetett bekerülni. És hát a gyerekek! Jók voltak, igyekvők, fegyelmezettek. Nem voltak botrányok. Titkos dohányzás bizonyára akadt a mellékhelyiség körül, alkoholizálás, ha volt nem nálunk csapódott le. Az erőszak, a drog még nem tört be az iskolába. Csupán az igazolatlan mulasztások és a hébe-hóba előforduló tolvajlások okoztak gondot.
Mindezeket felidézve jó szívvel emlékszem vissza a szakmunkásképzésben töltött első éveimre. Sajnos azonban ezt az általam és az ismerős vállalati szakemberek által is jónak tartott állapotot hamarosan egyre-másra érték káros külső hatások, amelyek a hagyományos szakmunkásképzést mind nehezebbé tették. Jó iskola a miénk, amelyik azért állni tudta a sarat. Megemlítek néhány olyan változást, ami a szakmunkásképzés hatékonyságát gyengítette.
A társadalomban elterjedt a maszekolás, a borravalózás. Ennek igen rövid idő alatt éppen az általunk elitnek tartott gépi forgácsoló és a villanyszerelő szakma esett áldozatul. Felvételi vizsgáztatás helyett hamarosan még általános iskolában bukott jelentkezőt is fel kellett ide vennünk. A szülők és a gyerekek körében a borravalós maszekolós szakmák lettek népszerűek. Megdöbbentő módon szembesültem az erkölcsi lazulással. Tanórán mondta egy őszinte autószerelő fiú: „Tanár úr, ha a kuncsaft nem ad jattot, meg is nézheti a kocsiját!” És ezt még évtizedek múlva is tapasztaltam a saját bőrömön. A részleges értékvesztést egy idős szaki panasza is megerősítette: „Elkeserítő, hogy amikor munka végeztével a tolómérőt ruhába göngyölve teszem el a fiókomba, újabban észreveszem, hogy a hátam mögött kinevetnek ezért.”
A szakmunkás-tanulók iskoláztatása egy eurokonform előírást követve a Munkaügyi Minisztériumból átkerült a művelődésügyihez. Immár nem szabad a szakmát, a munkára nevelést serdületlen, érzékeny gyermekekre terhelni… Én ezt koncepciós torzulásnak tartom. Mindenesetre háttérbe szorult a szakmaiság, nőtt a közismereti terület. Jóformán az általános iskola meghosszabbítása lett az új rendszer: az első két évben csupán némi szakmai színezettel. Ez már az üzemeknek sem tetszett, visszahúzódtak. De iskolánkat is rosszul érintette a méltányosan finanszírozó MüM helyett a művelődésügy szegényesebb gondviselése.
A szakmatanulás megbecsülése, a fegyelmezett munka által összetartott tanulóközösség szilárdságát megrendítette a tankötelezettségnek a fiatalok 18. életévig tartó kiterjesztése. Ezáltal a jó légkörű, tanulásra, munkára orientált iskolákban is megjelent a társak elleni, tanárok elleni erőszak. A delikvensek eltávolíthatatlansága miatt az iskola került hátrányos helyzetbe. Korábban rábeszéléssel sikerült meggyőzni a renitens tanulókat, hogy nem ebben az intézményben van a helyük.
Miután az ipari munkavégzésnek a fegyelmezettséget követelő oktatási szelleme helyett az általános képzés lazább világa honosodott meg, betörhetett a szakképző iskolába a jogászi szemlélet is. Persze, jogállamban élünk. Lehetővé vált az, hogy az iskolai fegyelmi tárgyalásokon az elmarasztalásra számító vétkest akár ügyvéd is képviselhesse. Ezt nagyon rossz fordulatnak tartottam. Hiszen a fegyelmi eljárásnak az igazság érvényesülésére irányuló törekvése, nevelési célzata vált illuzórikussá. Jómagam az eljárás során az érintett tanulóval való barátságos beszélgetések sorozatában, vele egyetértésben állítottam össze a tényállást rögzítő jegyzőkönyvet a fegyelmi tárgyalásra. De bármily megalapozott lett volna a vád, ha ott megjelent volna egy furfangos ügyvéd, bohócot csinált volna belőlem, kínzó börtönt az iskolából a védence felmentése érdekében. Az iskola presztízsének csökkenése nyomán megjelentek ugyan az iskolában arrogáns szülők, ügyvédi beavatkozásra szerencsére még nem került sor. Csupán az én rémálmaimban szerepel a lehetőség. Egyébként ma már helyeslem, ha egy iskola a jogi útvesztőkben, az itt-ott előforduló, támadások kivédésében egy az oktatási, nevelési céljait méltányoló jogászra támaszkodhat.
A romlás és igénytelenség térhódítását hozta az ostoba bérpolitika, melynek keretében előfordult, hogy egy felelős, jól képzett mérnök alig volt jobban megfizetve, mint egy lézengő segédmunkás. Iskolánkra ennek nem volt közvetlen hatása, de az üzemi légkör, a munkamorál lazulása tanulóinkra is hatással lehetett.
Sajnálom az egykor jól funkcionáló ipari tanuló oktatás kedvező körülményeinek elmúlását, rendszeridegen hatások torzító következményeit. De a szakmunkástanuló képzés fennmaradt, új körülmények közt is működik. Intézményünk szép új épületet kapott a Torna patak partján, jóval bővebb, valódi iskolát, a szaktantermek felszerelése is gazdagodott, e téren helyt állt az új főhatóság is. A szakmunkás- utánpótlás jelenlegi állapotáról viszont már nem szól az én mesém, mivel nem is ismerem.
Az általam megidézett korszakon kissé túllépve egyértelműen jó hatása van intézményünkben a szakközépiskola sikeres működésének. Én ennek feladatául szánnám a jelenlegi szakember hiány megszűntetését. Iskolánk erre képes is lenne, de ehhez szükséges a szakmunkás létnek a tanulók, a szülők és a társadalom általi nagyobb megbecsülése. Úgy gondolom, hogy a képzésre alkalmas üzemek jó partnerek lennének ebben.