Tantestületi kirándulások

Utazási mániás vagyok – így aztán szeretek minél több embert beoltani a világlátás szenvedélyével. Tantestületünkben már hagyomány, hogy ha nem is évente – alkalomadtán közös kirándulásra indulunk.

Az utóbbi években két alkalommal én lettem az utazásszervező és az idegenvezető. A családdal bejártuk már többször a horvát és a szlovén tájakat – és ezekből lett két úticélunk.

2004. szeptember 10-én, pénteken, még a tanév elején – bízván az idősebb hölgyek nyarában-, indultunk útnak. Ez alkalommal Szlovénia volt a célunk: a csodás posztojnai cseppkőbarlang; az onnan nem messze található predjamai lovagvár – és ha már addig elmentünk, „leugrottunk” a tengerpartra is; Pirant, a festői városkát is megnéztük.

Sajnos ezek a nevezetességek nincsenek közel, tehát ülőgumóink igencsak nagy tortúrának voltak kitéve – de a feledhetetlen látnivalók érdekében mindenki vállalta a bő 900 km-t.

Persze korán kellett indulnunk, hogy az előzetesen bejelentett időpontban megkezdhessük a barlanglátogatást. Hajnali fél négykor startoltunk – el lehet képzelni, milyen „félkómában” lépdelő emberkék közelítették meg a Polgármesteri Hivatal parkolóját…

Aki tudott, bóbiskolt a határig, ahol az első pihenőt is tartottuk. A kissé hűvös reggel legtöbbünket felébresztett. Nem maradt el a korai úti áldomás sem, amelynek illata határozottan emlékeztetett valami gyümölcs alapú itókára (nem Sió volt! ☺). Ettől persze felmelegedtünk – és az alaphangulatot is megadta.

Autópályán haladtunk a határ után, és Posztojnáig még egy parkolóban mozgattuk meg kissé elgémberedett tagjainkat.

A posztojnai cseppkőbarlang

A buszon próbáltam mesélni; elmondani pár dolgot a közelben fekvő településekről – ill. Posztojna közelében érdekes információkkal halmoztam el útitársaimat: a 2-3 millió éves, bő 20 km összhosszúságú barlangrendszerről; az eddigi közel 30 millió látogatóról; a 8 fokos lenti hőmérsékletről meg a 98 %-os relatív páratartalomról; arról, hogy a másfél órás vezetés során 5,7 km látogatható: 4 km elektromos kisvasúton, a többi gyalog; a kiindulópont 130 m mélységben van…; a cseppkő egyetlen milliméteres növekedéséhez 3-30 év szükséges…

Időben érkeztünk a hatalmas parkolóba, ahol már nagyüzem volt. A belépőt eleve úgy rendeltem, hogy utána a predjamai látnivalót is megtekintjük – így kedvezőbb is volt az amúgy nem olcsó ár.

A kinti kellemes, napos idő ellenére jól beöltöztünk, hisz (ahogy már említettem) a kisvasút 130 m mélyre és kb. 8 fokba repített bennünket. Először megmásztuk a 45 m magas ún. Nagy-hegyet, aztán utunk elvezetett a briliáns oszlop mellett (4,5 m magas, 40 ezer éves); gyönyörködhettünk a változatos formákat idéző egyéb cseppkőképződményekben: a falról lelógó függönyökben, makarónikban; a vörös és fehér teremben. Túránk a koncertteremnél fejeződött be, melynek méreteire jellemző, hogy egyszerre 10 ezer ember élvezhet itt zenei előadásokat.

Találkozhattunk még a barlang legegzotikusabb élőlényével, a 25-30 cm hosszúságú, világos rózsaszínű emberhallal, ami napfényt sosem látott (ezért szeme teljesen elkorcsosult), és akár fél évig is bírják táplálék nélkül ezek a bizarr, szalamandraféle állatkák.

A 200 méteres mélységből felérve még találkoztunk ennek a csodának a zseniális alkotójával, a Pivka patakkal.

Megszabadítva a közelben levő ilyen-olyan árusokat némi portékájuktól, gyülekeztünk a busznál – és egy igazi élménnyel a „hátizsákunkban” indultunk tovább a 9 km-re levő Predjamára.

A predjamai vár

Itt található Szlovénia talán legfestőibb kastélya; a tátongó mélység felett egy hatalmas sziklatömbnek támaszkodva merészen egyensúlyozó építmény. A vár középkori ura Erazem Lueger volt (a mi Mátyásunkat is támogatta), aki a hagyomány szerint az utolsó rablólovag volt a vidéken. A vár 6 szinten több mint 20 helyiségre oszlik (konyha, lóistálló, múzeum…). Az egésznek és főleg az építmény látványának romantikus színezete van, ami megindítja az ember fantáziáját (ráadásul 1991-ben a pincében elásott kincseket is találtak, amelyek a XVI. századból származnak).

Begyűjtve és elraktározva ezt az újabb élményt is – rendíthetetlenül buszoztunk tovább a tengerpart felé. A világhírű lipicai ménes „otthona” mellett is elhaladtunk az autópályán – majd nemsokára megpillantottuk a tenger változatos, kékes-zöldes árnyalatait a Trieszti-öbölben. Azok számára is szép pillanat volt ez, akik már láttak tengert – de azoknak, akik akkor pillantották meg először életükben azt a lenyűgöző víztömeget: valóban feledhetetlen, maradandó élményben volt részük.

A szlovén tengerpart mindössze 47 km hosszúságú. Mi ebből egy kedves kikötővároskát választottunk, Pirant, amelyet Portorozon (a rózsák kikötőjén) keresztül közelíthettünk meg.

Piran

Piran egy 5 ezer lakosú, tündérien szép és hangulatos városka, amely ma is őrzi középkori jellegét. Szűk utcákon barangoltunk – megtekintve a domboldalon keresztülfutó városfalat; felmásztunk a Szent György-templom barokk épületéig; majd a híres ciszterna mellett ereszkedtünk le a kikötőbe – megcsodálva a város legszebb gótikus kapuját, a Delfin-kaput.

Még arra is nyílt lehetőség, hogy megmártózzanak a tengerben azok, akik nem riadtak vissza attól, hogy utána hosszú órákig üldögéljenek a sós víz maradványaiban (bár a só tartósít, mint tudjuk).

Akadtak megmosolyogtató pillanatok is, hisz valaki számára élete legelső találkozása a régóta óhajtott tengerrel igazán empirikus alapúra sikeredett: nemes egyszerűséggel belecsúszott a lépcsőről… Persze ez is maradandó élmény lett. Az első meglepetés után (miszerint nagyon vizes és nagyon sós) jót nevetett a kényszerből fürdőző is – aztán innen-onnan kölcsönkapott százaz ruhákba öltözött át, majd együtt tért vissza a csapat a buszhoz…

Sajnos a hosszú, hazafelé vezető út még előttünk volt. Ennek egy része a látottak feldolgozásával, fotók nézegetésével telt – meg némi alvással. 23 órás kirándulás után hajnali fél háromkor landoltunk a kiindulási helyünkön – fáradtan, de tele feledhetetlen élményekkel, emlékekkel.

Voltak olyanok is, akik lefelé botorkálva a buszról már akkor azt kérdezték, hova megyünk legközelebb… (Az én legnagyobb megelégedésemre…)

Az általam szervezett „legközelebb” 2006. szeptember 22-én jött el. Aznap Horvátország felé vettük az irányt; az ottani több nemzeti park közül a méltán világhírű Plitvicei-tavakat látogattuk meg. Sajnos ez az út is hosszú buszozást igényelt (hiába: helybe kell menni; a külföldi látnivalókhoz utazni kell) – de rövidebb volt, mint a szlovén túra.

Aki szereti a természetet, a változatos színeket, az erdőket és vizeket, egyszerűen nem hagyhatja ki Horvátországnak e gyöngyszemét! A Plitvicei Nemzeti Park Európa egyik legszebb természeti látványossága. Öreg erdőktől körülvéve a hegyek között 16 tó terül el, amelyek számtalan vízeséssel kapcsolódnak egymáshoz.

A plitvicei tavak

A több mint 8 km hosszú bonyolult rendszerben a víz 133 métert esik. A kisebb-nagyobb vízesések kialakulásának oka az édesvízi mészkőképződés. A Korana és Plitvica folyók karsztvízében található mészoldat lerakódik a vízbe zuhant fatörzsekre, mohára a tavak közti átfolyások sekélyebb részein: egyre növekvő gátakat képezve ezzel. Az elmúlt 4000 év alatt ezek a képződmények több tíz méter magasra is nőhettek.

A környéket 1949-ben nemzeti parkká nyilvánították; 1979 óta pedig a Világörökség része. Területe ma már 300 km2.

Tehát ugyancsak egy szeptemberi hajnalon indult az utazás – hasonlóan álmosan, de jó hangulatban, mint 2 évvel korábban.

Letenyénél léptük át a határt kora reggel; Varazsdin és Zágráb mellett elhaladva az autópályán értük el Karlovacot, ahol le kellett térnünk kicsit gyengébb minőségű útra; innen még bő 80 km-re volt az úticélunk.

Változatos, szép tájakon haladva érkeztünk meg az általam már jól ismert helyre (előtte már ötször jártam ott). A közel 400 kilométeres út után jólesett kiszállni a buszból.

A parkon belüli útvonalat tudatosan úgy alakítottam, hogy a „csúcs” az első séta vége legyen: a nagy vízesés. A bejárathoz közeledve pillanthatja meg az ember először a zöld fák között a hihetetlen kék színű vizet. Elmondhatatlanul szép, ahogy titokzatosan elő-elővillan az egyik tó víztükréből néhány kis darab – már itt a legelején még nagyobb kedvet csinálva a kiránduláshoz.

Az én kedvenc színem a kék. Itt aztán a bőség zavara tárult elém mindig (valószínűleg ezért sem volt unalmas hatodszor is visszatérni ide): a világoskék árnyalattól az „aligzöldön” keresztül a türkiz néhány változatáig; na meg az általam csak hihetetlen és leírhatatlan kéknek nevezett csoda…

A jegyváltás után vízi járműre szálltunk (a belépőjegy borsos árában benne van a hajók és az elektromos buszok használata is) – és villanymotoros hajóval átkeltünk a legnagyobb tavon, a 46 méter mély Koznjakon.. A kikötés után jó kis séta következett, amíg elértük a nagy vízesést. Tóparton, sziklák alatt, kisebb-nagyobb vízesések, zuhatagok között vezetett utunk, a tájba illő, fából készült hidacskákon és stégeken át. Mellettünk a kristálytiszta vízben halacskák úszkáltak a változatos alakú, mészkővel bevont, vízbe nyúló faágak között…

Aztán ahogy közeledtünk, először a hangját hallottuk, majd végre megpillantottuk! A nagy vízesésnél 78 méter magasból zúdul alá a víz; bár már nehezebb a közvetlen közelébe menni, azért a bátrabbak megközelíthetik és élvezhetik a vízfüggönyt, a párát. Sajnos ekkori látogatásunkkor kevesebb víz zúdult alá, mint korábban bármikor – de azért mindenki felmérhette méltóságát, szépségét.

A nagy vízesés

Mikor innen átnéztünk a túloldalra, azt láttuk, hogy jó magasból, szerpentinen ereszkednek alá a látogatók. Valaki meg is jegyezte: „Szegények!” Aztán mondtam, hogy mi is arra megyünk – csak hát felfelé… Persze nem jelentett problémát átballagni először a kanyargós fapallókon (amelyek – fentről nézve - a kék víz felett a szemnek kellemes kontrasztot képeztek barnaságukkal); majd kinek-kinek a saját tempójában felérni. A látvány természetesen innen is megérte: szemből, teljes nagyságában és pompájában láthattuk ezt a természeti csodát! (Az itteni bejáratnál is lehet kezdeni a látogatást – de szerintem „módszertanilag” jobb, ha nem a nagy vízesést látjuk először.)

Egy kis pihenő után (a buszra is várva) folytattuk utunkat a bejáratig; ott átszálltunk egy másik buszra, amely ellenkező irányba vitt bennünket. Csendesen kanyarogtunk a panorámaablakos elektromos járművel az erdei úton; jobbra lenézve mély szakadékokat lehetett látni – és azt a már említett megnevezhetetlen kéket, amely ismét rejtélyesen megmutatta magát a lombok között.

A végállomástól következett az utolsó túra – erdőben, stégeken keresztül. Mindenhol víz – és mivel van szintkülönbség a tavak között, kisebb-nagyobb zubogók, vízesések látványa nyűgözött le bennünket. Ahol a víz leért a nyugvó tóba, hófehérré, habossá változtatott mindent; de tőle pár méterre már megint nyugodt és eszméletlen kék volt minden…

Egy kis szakaszon még hajóznunk kellett a kiindulási pontig. Mivel nem tudott eljönni mindenki egy hajóval, megnyugtatóan integettünk a stégen maradt várakozóknak és odakiáltottuk nekik, hogy semmi gond: hétfőn majd helyettesítjük őket az iskolában. Mellesleg az igazgató úr is nyugtázta az igazolt (potenciális) távollétet…

Kb. 7 órás barangolás volt ez az élmény a természetben. Eleinte persze megint jólesett ülni a buszban – aztán ahogy nőtt a megtett kilométerek száma, menetrendszerűen kezdett tiltakozni az ülőfelületünk – na meg a természet is hívott (csak most nem túrázni ☺).

Az autópályán sajnos nem ott áll meg az ember, ahol akar, de ez is megoldódott – mindnyájunk hatalmas megkönnyebbülésére.