Minden álmunk valóra válhat
Minden álmunk valóra válhat, ha van bátorságunk a nyomukba eredni. "
(Walt Disney) ...
A gyerek először a tanára kedvéért siet az iskolába – akit ha elfogad –, lesi és
betartja annak minden szavát, és alig várja a másnapot. Miután barátokra talál,
már értük is igyekszik oda. Mindkettő egyformán fontos. 1979 őszén majd 15
évesen, elfogódottan léptem át új iskolám, az akkori 300. számú Ipari
Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskola küszöbét. Nem mindennapi volt a mi
osztályunk, egy nem mindennapi iskolában. Még most is előttem van az első
tanterem, a nagy fekete tábla. Meg voltunk szeppenve. Minden első osztályos meg
van szeppenve azon a bizonyos első napon. Igazándiból nem tudom, mi zajlott
körülöttem, önmagamhoz hűen nem figyeltem az osztályfőnököm szavaira. Sokkal
érdekesebbnek találtam a falat díszítő számegyenest, a szekrényt, az ábrákat,
egyszóval tipikus „jó diák” módjára léptem át az iskola kapuit. Az első nap
csalódás volt, mert nem kezdtünk el rögtön tanulni, pedig én adj uram-teremtőm
rögtön mindent tudni akartam. Persze ami késik, az nem múlik, nem maradtam le
egyetlen betűről sem.
Általánosban azt gondoltam magamról, hogy a számokkal nem állok hadi lábon, de az első egyesemet egy matematika házira kaptam (Hát igen a sors keze és a traumák.) .A lelkesedésem egy idő után lelohadt, mint az minden normális diákkal megesik, de azért imádtam az ÉN iskolámba járni.
Huszonöt év távlatából visszatekintve bizton állíthatom, hogy iskolába járni nagyon jó! Az már egy másik probléma, hogy tanulni utálatos dolog, sőt, érdekes módon a tanároknak megadatott az a különleges tehetség miszerint az átlagosnál unalmasabban adják elő a tananyagot, és mindazt, amit meg kéne a lurkóknak tanulni. Életem nagyon sok szép élménye ide fűződik. Sokat adott nekem ez az intézmény, és vele együtt a tanárok is.
Későbbi pályaválasztásomban meg¬határozók voltak olyan nagy tanáregyéniségek, mint Ivánfai Erzsébet matematika tanárom és Török Kálmán tanárom, aki a szerszámkészítés rejtelmeibe avatott be. Az Ő példájuk is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tanárként visszatértem az iskola falai közé.
Ők nemcsak foglalkozásnak tekintették a tanítást, hanem olyan tudós-tanárok voltak, akik meg tudták szerettetni az általuk képviselt tudományt, s belénk oltották a mindig újabb és újabb ismeretek megszerzésének vágyát, a mindig többre törekvést.
Például géprajzból a mai napig abból a tudásból élek, amit Inhauser István tanár úr rám ruházott.
Még szerencse, hogy akkor figyeltem. Most ugyanabban a rajzteremben ülök, mint 25 évvel ezelőtt, csak a katedra másik oldalán. Nézem az osztályomat, s megrohannak az emlékek. Ott hátul, már megint beszél az a srác. Ha a tábla felé fordulok, hogy felrajzoljam a henger-henger áthatását, akkor meg bámul ki az ablakon. Pont úgy, mint én 25 éve.
Első gondolatom az, hogy ezt az embert megbuktatom. Nem, inkább feleltetem. Foglalkozom vele. Úgy foglalkozok vele, ahogy velünk foglalkoztak a tanáraink. Egyetlen élethelyzetben sem engedték el a kezünket. A leggyengébb diákról is hittel állították, hogy belőlük is lesz valaki. És lett is!
A rosszat elfelejti az ember, és csak a szép emlékek maradnak meg. Akárhányszor átlépem régi iskolám kapuját, érzések, és mosolyra derítő emlékképek szöknek eszembe, melyek örökre az enyéim maradnak. A gyerekek álmokból élnek. Az álmok megvalósításra várnak. Ahhoz hogy legyen mersze egy gyereknek vállalni az álmát, megfelelő emberek, és környezet kell. Úgy gondolom, tökéletes helye az álmoknak az én iskolám, a Bánki Donát középiskola.
"Minden álmunk valóra válhat, ha van bátorságunk a nyomukba eredni. " (Walt Disney)
Ehhez én még csak annyit fűznék hozzá: és ha van hol elkezdeni ezeknek az álmoknak a megvalósítását!